Először egy hosszú szál. Nincs semmi lényege. Szürke, mint a jelntéktelenség a mindennapokban. Majd megtörténik a csoda. A szürke szálon végighalad egy életosztó gyilkos világosság, a színtelen, erős fény. És a szürke szál megkapja a csodát. A szürkeség színtelen fényéből szórja a csillagokat. "Valahányszor lehull egy csillag, egy ember meghal." A csillagszóróból ömlenek a csillagok. És ugyanaz az ember hal meg százszor és ezerszer, majd születik újra milliószor...
 De a meseszépen fájdalmas varázslat elmúlik. És a fényt öntő szál feketén csitul le, csendben kiontja magából a csodát. Meghal. Kiadja magából élete értelmét, eladja a varázslatot önmagából. Ezt nem lehet feléleszteni, itt nincs feltámadás. Ez végleges.
 A fekete ruha néhol lefoszlik róla, így várja saját temetését. S a szemétkosár fenekén örök csendességre és csodátlanságra ítélten fekszik, és nem várja a feltámadást. Mert semmi soha nem lobbanthat másodszor is lángra egy csillagszórót.
 Semmi soha nem lobbanthat újra lángra egy csillagszórót. Semmi soha nem lobbanthat újra lángra...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.