2020.06.14. 16:37, encynk
Orvos vagyok, azt hiszem. De maradjunk annyiban, hogy rezidens. Naponta bejárok a kórházba, ismerem a bürokrácia útvesztőit, tudom, hogy a kórlapnak értéke van, hogy bizonyos diagnózisok mennyivel többet érnek, mint mások, vagy hogy a kórházakban az ágyak elfoglaltsága mennyire fontos mutató. Tisztában vagyok vele, hogy a személyzetnek nem csak annyi a dolga, hogy a beteget ellássa, diagnózist állítson fel, kezelést nyújtson, tanácsokat adjon, prevencióra neveljen… sajnos elég komoly feladat az is, hogy kihozza az értékeket, hogy minden papírt jó helyre tegyen a kórlapba, hogy minden ki legyen nyomtatva, ami megjelenik a számítógépes rendszerben, mindenhol legyen pecsét stb.
Ismerem már ezt az oldalt, és nagyon szomorú, hogy néha érződik a kórházi dolgozókon, hogy a páciens nekik nemcsak a hivatásuk alapja, sőt, nem is csak egy-egy kihívás, hanem egy szám.
Hát, amikor az ember a gyerekével kórházba kerül, akkor mindenre vágyik, csak arra nem, hogy egyszerű szám legyen. Pedig mi azok voltunk. Egy nem túl bonyolult diagnózis, pont az a kategória, ami nem nagy diagnosztikai vagy terápiás kihívás, de nem is otthon kezelhető egyszerű kórkép. Egy szám.
Amikor a gyerekem rosszul van, és én orvosi egyetemi diplomám ellenére nem tudom ellátni, nem tudom biztonságban és egészségben tartani az otthonomban, akkor az nemcsak egy kudarc, hanem egy összeomlás. Akkor nemcsak tehetetlenség és félelem, hanem düh is van bennem. Keserű düh. Miért nem omlik össze a világ? Miért nem áll meg az élet, amikor én belépek a sürgősségre? Miért nem érzi mindenki, hogy mekkora őrült nagy bajban vagyok? Miért vagyok csak egy eset? Hogy lehetek csak egy szám?
Csak mosolyognak, még csak szánakozó tekintettel sem néznek, elvégre nem haldoklik senki. Nem szakad meg a föld, nem hasad meg az ég. Nem jön semmi csoda. A legközelebb a csodához az áll, hogy mikor bőgök, felajánlanak egy pohár vizet (igen, komolyan). Nem értem, hogy amikor bejöttem, akkor miért nem oldódott meg egy szempillantás alatt minden. Miért nem lett hirtelen varázsütésre jól a gyerek, miért lett minden sokkal nehezebb ahelyett, hogy könnyebb lett volna… Hiszen az a dolgok rendje, hogy ha az ember gyereke beteg lesz, beviszik a sürgősségre, és ott meggyógyul, nem?!
Jobb pillanataimban sikerül felülkerekedni a hatalmas bajomon, és látom magam a mosolygó rezidensben, a papírokat írogató, diagnózisokat számolgató kollégában, a közhelyek mögé bújó fehér köpenyes alkalmazottban. Az idő legnagyobb részében viszont csak a csalódott kis ember vagyok, aki fényes csillogó csodát várt, hogy az égből aranyszín világító hajókon szálljanak le angyalok a földre, és nem még csak egy villámlást sem kapott.
Hát, az az igazság, hogy a kórházban magány van. Főleg most, járvány idején, amikor a kórtermekben csak egy-egy beteget helyeznek el. Nem sokat törődtek velünk, és ez orvosi szemmel nézve hihetetlenül jó. Nem szerettem volna amellett a gyerek mellett hozzátartozónak lenni, akivel állandóan törődnie kellett a személyzetnek. Annak a betegnek jó, aki várhat, akivel nem sokat törődnek, aki csak úgy a sor végén ott van. De valamiért nem éreztem, hogy hű de jó nekem. Hogy mekkora szerencsém van, hogy nem hallgat végig az ápoló, mikor panaszkodom, hanem legyint, és rám csukja a mondat közepén az ajtót. Nem éreztem áldottnak magam, amikor nem jött be első délután az ügyeletes egyszer sem hozzánk. Hiába tudom, hogy jó volt nekünk. Tudom, de érezni nem éreztem…
Ugye milyen hálátlanul hangzik? És mit szóljon az, aki hónapokat, éveket tölt bent, mit szóljon az, akinek bent kell lenni Karácsonykor? Mit szóljon az, akinek gyógyíthatatlan diagnózisa van? Még van pofám panaszkodni nekem, mikor a gyereknek csak egy ismert, viszonylag érzékeny kórokozós fertőzése van, ami néhány nap alatt meggyógyul?
És volt pofám. Panaszkodni, végigbőgni az első napot. És az utolsót. És közben még egy pár órát.
Hát nem, nem volt könnyű. Pedig tudom, józan gondolkodással, szakmai szemmel nagyon is tisztán látom, hogy nekünk bizony könnyű volt.
„hiszen világos, hogy nem olyan / a krokodil szája kitátva, / mint a krokodil szája kitátva” (Hervay Gizella)