2018.10.16. 17:54, encynk
2018. július 26.
Éjszaka kimetem pisilni. A betétemen vércseppek. Elment a nyákdugó. Akkor haladunk, gondoltam. Alvás. Reggel fél hét. Fájásra ébredek. Tudom, összehúzódásnak vagy kontrakciónak vagy görcsnek kellene neveznem, de nekem fájás. Nem erős, nem nagyon rossz, sőt, nem is rossz, csak fáj. Nem nagyon, mondhatni egész kellemesen. Még forgolódom kicsit, elindítom a mérőalkalmazást a telefonomom, 5-7 percenként jönnek, rendszertelenül, és kb 30-40 másodpercet tartanak. Aztán Zozó is kinyitja a szemét, mondom, hogy valószínű ma apa lesz.
11 óra fele még mindig nagyjából ugyanúgy állunk, szólok Margitnak, hogy ma valószínű, szülés lesz. Ő azt mondja, nyugodjak le, vegyek be egy NoSpát, ez még csak felkészítő. Beveszem. A fájások maradnak, de gyérülnek, én lefekszem még aludni, tudom, hogy most enni-inni-pihenni kell, úgyhogy két fájás között alszom. Úgy 10-12 percenként jönnek. Aztán eljön az egy óra, felkelek, wc, és utána kezdődik az igazi vajúdás.
MOTTÓ: A szülés nem fáj. A vajúdás fáj.
Három óra lett, mire beértünk a szülészetre. Hosszú volt az út. Minden mozgást két fájás közé kellett beszorítani. Ezek a mosdó látogatás után egyre inkább beindultak, és 2-3 percenként jönnek már. Már az autóba beülés is nehéz, Zozó előkészítette szépen az ülést esőkabáttal és törülközővel, hogy ha reped a burok, akkor ne legyen nagy rumli. Azzal az elhatározással ülök be, hogy ha beérünk a kórházba, kérem az epidurális érzéstelenítést, ez sokáig nem buli így. De addig még végig kell ülni egy egész autóutat a szülészettől nem messze lévő kis utcácskáig, és végig kell gyalogolni azt a kb 150 métert az autótól az épületig. Egy adott ponton már kérem Zozót, hogy ne menjen át a fekvőrendőrön. Igen, itt már hisztis vagyok. És ő átmegy.
Beérek a kórházba, és mondom, hogy jöttem szülni. Rám néznek, a szemük azt mondja, hogy ők azt majd eldöntik, feltessékelnek a vizsgálóasztalra, a rezidens doki megvizsgál, 6 cm – mondja, tényleg szülni fogok ma, és én végtelenül elkeseredek, hogy akkor biztos nem kaphatok már epidurált. De azzal biztat a kolléga, hogy nem fog sokáig tartani ez így, és az érzéstelenítés míg meglenne is idő, és utána csak elhúzná a tágulást. „Nincs értelme” – jött a következtetés. Hát akkor ez van. Minden második fájásnál szidom magam, hogy nem jöttem be hamarabb, és nem kaphattam meg azt a megváltó epidurált. Közben végig megfigyelés alatt tartják a babát, jól van, nekem a karomba csöpög a cukros víz, nem bánom, kell az energia. Az ebéd elmaradt. Csokis mogyorót sem volt időm enni, pedig itt van, hogy kalóriadús ennivaló legyen nálam. Jó a glukóz a vénába. Kétszer szúrtak, míg találtak egy vénát, aztán kiszedtem a branült (bocsánat, nem volt szándékos), úgyhogy ment egyből a könyökhajlatba, mert kell. Akkor nem érdekelt. Egyszer kimentem pisilni, de visszatessékeltek a szülőszobára megfigyelés alá. Rendben. Minden gyorsan és homályosan történik, mintha egy fájásfátyol alatt lennék.
Az ezutáni eseményekre csak nagyon halványan emlékszem, néha kérdezik, hogy nincs-e nyomási ingerem, egy darabig nincs, aztán van, de mondják, hogy tartsam még vissza, hogy táguljon a gát. Így jutok el a kiabálásig, hogy már nem bírom visszatartani. Egyszer csak mondják, hogy burkot repesztenek, tegyem fel a lábaim, kezdünk. Meleg a magzatvíz. Utána nem emlékszem, hogy volt-e holtidő, vagy egyből szabadott nyomni, hogy levettem-e még a lábam a szülőasztalról vagy maradtam rajta végig. Egyszer csak ott volt a dokim, és nyomhattam végre. És ott volt Margit is, és ő megdicsért.
A szülés nem fáj. A vajúdás fáj. A szülés kellemes. Nyomni lehet, az fölülírja a fájdalmat. Közben parancsra kell levegőt venni, a doki mondja, hogy mikor és hány lélegzetvételt. Nem emlékszem, hogy hány nyomás volt, de hamar ment. Egyszer csak kint volt a fej, nagy spricceléssel. Aztán csak úgy kicsúszott a baba. Könyörögtem, hogy megkapjam, úgyhogy pár percre a mellkasomra tették. Néhány másodpercig nem sírt fel. Simogattam. Puha volt, illatos, és gyönyörű. Aztán sírt is. Nagyon szép hangja van. Elvitték, aspirált a magzatvízből. Le kellett volna szívni a váladékokat, nem mellkasra tenni. Talán. De így éreztem őt. És ugye nincs baja?
Itt azt hiszem, megkaptam az oxitocint is, ergotalkaloidát biztosan, izomba, de nem érdekelt. Kijött a placenta, minden rendben, a doki már varr, és én kijelentem, hogy akarok még egyet. Hát igen, ez jellemzi az én szülésem. Még össze sincs varrva a gátsebem, már akarok még egyet. Ez, azt hiszem, jól összefoglalja az egészet. Szép volt. A babát felöltöztették, és elvitték. Egész testem remeg, kapok egy kalciumot. Nem is vettem észre, hogy ennyire kimerültem.
Na és ekkor jut eszembe a köldökzsinór-vér. Hát, az bizony elmaradt. Nem lesz őssejtmegőrzés, mindenki megfeledkezett róla. Túl gyorsan történtek a dolgok. Kicsit csalódott vagyok, de megértek mindenkit. És tényleg nem haragszom senkire. A csomag ki sincs bontva, vissza fogják adni a pénzt.
Margit közben készít fényképeket, Zozónak is megmutatják a lányát, elviszik oltani és ápolni kicsit. Engem is összevarrt a dokim, mondja, hogy a gátseb csak akkora, amekkorát vágtak, nem repedt, kis repedés volt a húgycsövembe, de nincs jelentősége. Még valamiket mond, de hadar is, én is kába vagyok, nem nagyon tudom, miről volt szó. Valami kúpot emlegetett, de aztán nem lett belőle semmi.
Végül ő elmegy, én maradok még pár percig a szülőasztalon, aztán áttesznek egy hordágyra, visszavisznek a vajúdóba, ahol Zozó még két órán keresztül kell, hogy masszírozza a méhem, hogy ügyesen visszahúzódjon majd. Engem csak az érdekel, hogy a lányom jól van-e. Margit megnézi, mondja, hogy jól van, inkubátorban, hogy melegben legyen. Csak hazajövetel után tudom meg, hogy oxigénnel dúsított levegőt kap, az aspiráció miatt. Nem is kellett ott akkor ezt nekem tudni… Aztán a két óra lejártával átvisznek egy kórterembe, megkapom az ágyam, de engem csak az érdekel, hogy hol a lányom. És az is, hogy hova mehetek pisilni. Lábon megyek el a mosdóig. Gyengének érzem magam, de nem vészes. Aludni nem tudok. Két óra múlva megjön a babám is. Azóta velem van.
Hát ilyen volt nekem. Háromra értem be a kórházba, negyed ötkor a mellkasomon volt a lányom.
Továbbra is tartom: A szülés nem fáj. Csak a vajúdás fáj. De az is elviselhető. Megéri. Akarok még egyet.