Így történt, hogy szoptattam már a főtéren, a buszon, taxiban, vendéglőben, bevásárló központban, egyházi tanácsteremben, fesztiválon, reptéren, repülőn, szegélykövön ülve, libegőn, hajón, bankban. Szoptattam fekve, ülve, állva, sétálva vagy planking közben. (Fejen állva még nem próbáltam, de csak mert nem tudok fejen állni.

#szoptatáshete

Meleg volt nagyon, úgy emlékszem. A kórházi szobában tágra nyitott ablak mellett ültünk. Azazhogy nem ültünk, mert ülni a szülés utáni órákban, napokban (hetekben) vagy nem lehet, vagy nem szabad… Csak úgy voltunk. Ki féloldalasan, ki kispárnán, ki fekve – én olyan bugyuta pózokban, amiket az emlékeimből már nem igazán tudok előszedni. Csak voltunk. Megszeppenve, üresen, fáradtan, de boldogan.

Nagyjából 4 órája szültem, vagy inkább ő született. Este volt már, amikor hozták. Segítettek mellre tenni. A kislányom csukott szemmel is azonnal hatalmas szájat tátott, és rácuppant… rácuppant az akkor még üres mellemre. Nem jött belőle szinte semmi. Csak szopizott, és szopizott, aztán belealudt, aztán újra, és újra. Ez így ment a kötelező 40 percen át. 20+20, mindkét mellen ennyit kell maradnia, ez a szabály. Negyven perc múlva jöttek, hogy na, mérjünk egyet, mennyit sikerült kiszívnia.

Tádádádá: semmit. Semmit. Egy grammot sem. A mérleg 10 grammos pontossággal mér, semmi változás nem észlelhető rajta. A minimum, amit a neonatológián elfogadnak (ami után nem adnak pótlást) a 30 g.

Ez volt az első sokk. Nem akartam elhinni. Hiszen nekem már a hetedik hónapban is szivárgott valami a mellbimbómból, ha kellőképp megszorongattam. Ez nem lehet igaz.

Keserű volt a csalódás. A nagy üresség bennem (mégiscsak 6 kg fogyott el belőlem röpke 20 perc alatt) és a fáradtság csak még nehezebben elviselhetővé tették ezt a csalódást.

Ezek után minden szoptatásnál mértünk. Előtte, utána, ugyanolyan öltözékben, ha sapkával vittem a huzatos folyosón, akkor a második mérésre is sapkában kellett vinni. Hűségesen vittem a folyosó végére a neonatológus terembe nem háromóránként, hanem ahogy kérte. Ha úgy volt, akkor éjjel 12-kor, ha úgy volt, akkor hajnali 3-kor. Előtte és utána. Majdnem minden alkalommal megkapta a pótlást. Amikor nem, akkor mondták, hogy fél óra múlva próbálkozzak újra, és ha akkor sem lesz meg a 30, akkor kapja meg. És megkapta fél óra múlva. Én meg bőgve adtam neki a cumisüveget, mert nem erre számítottam. Nem voltam felkészülve. Még cumisüvegem sem volt, a kórháztól kellett kérnem. Én úgy képzeltem, hogy első pillanattól szoptatni fogok, minek vettem volna cumisüveget?!

Aztán kértem tejpumpát. Nem volt jó fajta. Egy fájdalmas cseppet sikerült kicsavarni vele, de már a rezidensek is mondták, hogy egy másik fajta kellene. Arra várni kellett még egy napot.

Aztán jött egy alkalom, amikor 15 grammot szopizott. Nekem sikerélmény volt, és az unszolásomra hagyták, hogy a pótlást kicsit kitoljuk. De később sem lett meg a 30, ezért újra jött a cumisüveg.

Közben a családnak kiadtam a parancsot, hogy mindenféle gyógynövényi kivonatot, teát, kapszulát, amit árulnak a gyógyszertárak tejserkentésre, szerezzék be nekem. Ez már a második nap volt. De késő este, így nem tudott megérkezni a rendelés aznap.

Eljött az esti szoptatás ideje. Már majdnem bőgve tettem a mellemre a kicsi csodát, aki ugyanolyan lelkesen, ugyanolyan hatalmas szájat tátva cuppant rá a mellbimbóra. Utána mérés. A különbség: 30 g. A majdnem bőgésből örömkönnyek lettek.

(spoiler alert: Azóta egyszer sem mértem, hogy mennyit szopizik.)

Borzalmasan nehéz volt eddig. De ezután sem lett könnyebb: aznap éjjel kezdődött a tejbelövellés. Iszonyú feszülés, a melleim, mint valami kövek, megkeményedtek, kidagadtak, csöpögtek, spriccoltak. Amikor egyiket szívta, folyt a másikból is. Olyan sugárral jött, hogy alig tudta nyelni a csöppség. De nyelte boldogan.

Megérkezett a pumpa, és (bár most már nem azért kellett, hogy valamit kicsavarjak a mellemből, amivel megmenthetem a gyermeket az éhhalltól, hanem azért, hogy kicsit enyhítse a feszülést), megváltás volt.

Enyhült a feszülés, a gránitkeménységű szikla sima fakeménységű tapintatra lohadt. És bár minden ágyra csepegett a tejem, nyomot hagytam magam után, mint Jancsi és Juliska, pukkadásig feszültek a melleim, és masszírozás még meleg zuhany alatt is fájt; mégis jól voltam.

Nagyjából két hétig tartott ez a mértéktelen feszülés, ez a hihetetlen mennyiségű termelődés. Ez alatt a gyerek is több mint fél kilót nőtt. Még jó, hogy nem szedtem be a gyógyszereket! Aztán lassan kialakult a kereslet-kínálat.

És sikerült kizárólagosan szoptatni 6 hónapig. Akkor is, amikor diszkréten megkérdezte a család, hogy vajon elég-e a tejem, vajon jó-e, vajon elég vastag-e, vajon nem kellene kivizsgáltatni, vajon, vajon… Akkor is, amikor 10 napig nem volt széklet. Akkor is, amikor nagyon görcsös perdusok voltak. Akkor is, amikor éjjelente akár 8-szor felkelt. Akkor is, amikor nem volt hajlandó szopizni, csak félálomban. Akkor is, amikor elutasította az egyik mellet. Annyira természetes volt, hogy fel sem merült, hogy másképp próbálkozzak. Azt sem tudnám, hogyan kell megkeverni a tejporból a tejet.

És így, apró lépésekben eljutottunk a mához. Egy éves elmúlt a gyermek, és még mindig nagy rajongója a szopizásnak. Hihetetlen eszköz ez megnyugtatásra, szomj oltására, elalvásra, biztonságérzet megteremtésére.

Amikor viszont kéri, akkor kell.

Így történt, hogy szoptattam már a főtéren, a buszon, taxiban, vendéglőben, bevásárló központban, egyházi tanácsteremben, fesztiválon, reptéren, repülőn, szegélykövön ülve, libegőn, hajón, bankban. Szoptattam fekve, ülve, állva, sétálva vagy planking közben. (Fejen állva még nem próbáltam, de csak mert nem tudok fejen állni.)

Soha senki nem szólt rám, hogy ezt ne tegyem. Ez így van rendjén. Amikor szüksége van rá, akkor megkapja. Mert az az övé. Attól érzi magát biztonságban, attól megnyugszik, az oltja a szomját, éhségét, az biztosítja róla, hogy nincs semmi baj, hogy jó helyen van ott, ahol van. Köszönöm, hogy mindenki kedvesen elfogadta, hogy ennek így kell lennie. Ettől nem csak a mi világunk szebb, hanem mindenkié.

Ami pedig mindenekfelett a jutalmam ebből… egyetlen szó. Csak annyi, hogy cici. De a lányomtól. Mert ez az első szava.

Hála legyen! … és anyatej!