30.

Harminc.

HARMINC.

Milyen fura, így leírva. Mintha nem is értelmes szó lenne. Mintha csak egymás mellé pottyant betűk lennének. Hát igen, ennyi éves vagyok. Lejárt a gyerekkor, a kamaszkor, a huszonéves bolondozás. Bár talán már korábban „megöregedtem”, most már számokban is látszik, hogy egy más generációhoz tartozom.

Nekem ez most egy választóvonal, egy határ… eddig fiatal voltam, most már érett vagyok, felnőtt vagyok. Olyan ez a nap, mint egy maturandusz. Csendesebb, egyáltalán nem parádés, de azért ünnep. Egy amolyan belső maturandusz. Magamnak. Amikor szembe kell néznem magammal.

Itt vagyok harminc évesen… senki nem vagyok a világban. Nem vagyok életeket mentő orvos, és nem is leszek soha. Nem vagyok az a hős, aki lenni szerettem volna. Táncos sem vagyok már. És hegyeket sem mászok. Még csak hétköznapi sportoló sem lettem. És nem is utazom sokat. Még csak anya sem lettem túl jó. „Nem lettem angyalka”… Most is aktuális, aktuálisabb, mint valaha. Annyi minden nem vagyok, és olyan sokszor érzem, hogy a tizenéves én csalódott lenne, ha tudná, hogy ez lesz belőle.

Semmilyen téren nem teljesítettem úgy, ahogy azt a mindentudó kamasz Enikő elvárta volna. Semmilyen téren nem nézhetnék a szemébe. De ez azt hiszem, nem baj. A világ már nem olyan fehér-fekete, mint akkor.  És szerencsére a tükrömben a harmincéves szemekkel kell szembenéznem. És azoknak így is rendben van. Azok már nem várnak tökéletes, csak „elég jó” Enikőt.

Bármennyire is úgy tűnik, hogy ez egy „gyászirat”, nem az. Hála van bennem. Rengeteg hála. Mert 30 év alatt végre megtanultam elfogadni, és szeretni magam így is. Köszönöm, gyermekeim, hogy megmutatjátok, hogy minden hiba ellenére, minden tökéletességgel ellentétes irányba tett lépésem mellett is, szerethető vagyok, és lehetek én a minden.

Megérte. Jó kis harminc volt.

Köszönöm.

Ámen.