Van valami a viharban. Valami több.

Van valami a viharban. A mindent megvilágító pillanatnyi fényben, a cikázó villámban, az ablakokat remegtető zengő dörgésben… A zúgó szélben és a dörgés utáni nehéz csendben. Van valami, ami több, mint egyszerű fizika, elektromos kisülések, energiák. Van valami ennél sokkal több. Egy olyan mélység, egy olyan transzcendens erő, amit csak a zivatarokban lehet megtapasztalni. Ahogy az ablakból bámulom a széltől száguldó esőcseppeket, a hirtelen kivilágosodó eget, ahogy szinte bőrömön érzem a feszültséget a villám és a dörgés közötti csendben… valahogy nem vagyok teljesen én. Nem vagyok csak ebben a világban. Kicsit kiszakadok. Már nemcsak az evilági, a test élete létezik. Valahogy kicsit több vagyok, mégis olyan kevés. Egy esőcsepp a száguldó forgószélben. A csillogás az ablakból figyelő szempárban a villám közben. Egy villanás. Én vagyok.

Ennyi. Vissza. Elmúlt.

Van valami a viharban. Mindig van valami a viharban.