Levetkőzök minden álarcot magamról. Minden álarcot, amit valaha is felvettem vagy rám adtak.

Az f: én -> világ halmazokon értelmezett függvényben voltam már f(x)=kedves kislány, voltam ügyes kislány, voltam szemét, hazug alak, voltam áldozat és voltam gyilkos, voltam szenvedő és voltam boldog, voltam példakép és voltam elrettentő példa, voltam felnőttet játszó kamasz és voltam gyerekes felnőtt, voltam megértő barát és voltam hisztis ellenség, és ki tudja mi minden voltam még...

De most a függvényemet néhány pillanatra átalakítom. Legyen f(x)=x.

Levetkőzve minden szerepet, meghámozva magam, megtalálom azt, ami vagyok, ami tényleg vagyok: tiszta önzés és büszkeség. Mert igen, ez vagyok. És ezzel szembe kell néznem. Nem vagyok senki, csak egy értéktelen, haszontalan önzés, aki a sok szerep alatt él. És erre kell felépítenem úgy az életem, hogy az másoknak is elfogadható legyen. Mert nem egyedül élek a bolygón, és elvben társas lény vagyok.

Ne állíts tükröt elém, nem akarom tudni, hogy melyik szerep van rajtam. Nem kellenek a tükrök. Nem akarom látni magam, mert – bár talán te az álarcomon nem látsz át – rám minden tükörből az önzés és büszkeség megtestesülése néz vissza. Üres vagyok.

De az ürességre alapozok egy életet. Egy életkedvvel teli, teljes életet. Biztonságot és bizonyosságot nem ismerő világomban meg kell találnom egy olyan függvényértéket, amiben őszinte is vagyok és jó is. Amiben hasznos vagyok, vagy annak érzem magam. És amiben felhasználható az önzés és a büszkeség úgy, hogy az mások javára is legyen. Mert ami mások javára van, az nekem is jó.

Levetkőztem minden jelmezem. De rendre visszaveszem őket, és mindenikben ott leszek. Üresen, önzéssel és büszkeséggel telten… én.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés