Volt egyszer egy szegény kislány. Szegény volt, de volt egy picike kertecskéje. Egyszer, ki tudja honnan, arra fújt a szél egy magocskát. A lány nem vette észre, csak mikor kikelt, figyelt fel rá. Nem tudta, mi lesz belőle, csak azt tudta, azt érezte, hogy szeretnie kell a gyenge növényt. Öntözte, ápolta, vigyázott rá, védte, mindig a növényre gondolt, róla álmodozott. Az meg csak nőtt, és egészen hozzászokott a kislány gondoskodásához.

Lassan-lassan rózsához kezdett hasonlítani. Megerősödött a szára, szép levelei nőttek, kibújtak a tövisei és bimbót hajtott.

A Kislány boldogan simogatta volna végig szeretett virágját, de az töviseivel véresre karcolta kezét. A szegény lány nem törődött vele, ő csak szerette a rózsát. Nem fájt a karcolás, nem számított.

Másnap is kijött a virághoz, meg akarta ölelni, de az megszúrta az ujját. A kislány nem panaszkodott, nem mutatta, hogy fáj. Csak megsimogatta a bimbó szirmát.

Harmadik nap nem jött a lány. Negyedik nap sem. Aztán valami feketeruhás nagy emberek fogták le a rózsát, úgy, hogy szegény védekezni sem tudott. Levágták, és más virágokkal együtt egy márványkő előtti friss földrakásra helyezték. A rózsa felfogta, hogy mi történt.

Rájött, a kislány többé nem jön el hozzá, nem simogatja meg szirmait… Azonnal kinyílt, de vérvörös virágját a kislány már nem láthatta.

Másnap reggel a harmatcseppek nem párologtak el a rózsa szirmairól, de már késő volt sírni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés