Nem a vallásban hiszek, nem a Bibliában hiszek, de hiszek egy istenben. Hiszek abban, hogy az ember nem bűnösnek, nem gonosznak születik. Hiszek a jóindulatban, hiszek a szeretetben, hiszek az emberségben, hiszek a művészetben, és hiszek – nagyon is – az intelligenciában, a tudományban, a kutatásban, a fejlődésben. Néha hiszek magamban, néha hiszek másban.
Csak ülök a vonaton, és a tarka kártyalapokat nézem a kezemben. Gondolkodás nélkül rakom egymásra a papírdarabokat, és igazából valahol Aradon járok. Elképzelek egy hatalmas iskolát, ahol olyan kicsi vagyok, és mindenki nagy és ügyes, és kémikus. Igen, félek. De nem merem ezt így felvállalni.
Aztán egyszer megszólal mellettünk a bácsi, hogy azonnal megérkezünk. Kicsit feleszmélek, és készülődni kezdek. Leszállunk a vonatról, bepakoljuk a csomagjainkat egy autóba, és sétálunk a Csiky Gergely Iskolacsoportnak nevezett titokzatos intézmény épülete felé. Átrepülünk Aradon, semmire sem figyelek. Aztán legnagyobb meglepetésemre, egyszer csak ott állunk egy kedvesnek ígérkező nem olyan hatalmas épület előtt, és azt mondják, megérkeztünk. Máris jobb a hangulat. Miután elszállásolnak, kicsit felszabadulunk, és megpróbáljuk jó kedvvel eltölteni a kirándulásunkat. Persze mindenkiben ott a szorongás, a holnapi verseny előjátéka.
Kicsit átnézem még a szoba sötétjéből kimenekülve a kémiafüzetet, aztán én is lefekszem. Másnap reggel kényszernyugalommal ülök be a megnyitóra. Nem is tudtam, hogy ilyen egyszerűen nyugalomra tudja parancsolni magát az ember. A köszöntőbeszédek mind megpróbálnak megnyugtatni, biztatni és erőt adni a közeli, a túl közeli megmérettetéshez.
És hihetetlen! A padokban ülünk, és előttünk a tétel, és mindannyian írunk. Írom, amit tudok. Válaszolok a kérdésekre. Majd 150 rövid perc után beadom a lapot. Megkönnyebbülten lélegzek fel, kimenekülök az osztályból, és elhiszem, hogy enyém a világ. Aztán jön a laborgyakorlat. Megpróbálok jól szórakozni. Érdekes feladatunk van. És olyan egyszerűségében szép, ahogy csorog a NaOH oldat a bürettából. Ez is lejár, és ezzel a versenyzés rám eső része befejeződött a mai napra. Jöhet az alföldi város megismerése.
Körbejárjuk Arad központját, és egy hangulatos városnézés után megújulva, és a versenyi lámpalázat teljesen elfeledve lépünk tovább. Szomorúan fogadjuk el, hogy menni kell. A vonatunk néhány perc múlva indul. Búcsúzás nélkül otthagyjuk Aradot, mit sem sejtve arról, hogy a város versenyének szelleme kísér. Néhány óra utazás után megtudjuk az eredményt, és öröm-meglepetés érzéseitől bódultan érünk haza…
Csak néhány nap után sikerül megérteni, hogy tulajdonképpen hogy is volt. Hihetetlen az egész.
De az eredmény csak egy jelzés arra, hogy következik egy sokkal nehezebb, sokkal komolyabb és ugyanilyen barátságos megmérettetés. Vár ránk tehát Miskolc.