Nem a vallásban hiszek, nem a Bibliában hiszek, de hiszek egy istenben. Hiszek abban, hogy az ember nem bűnösnek, nem gonosznak születik. Hiszek a jóindulatban, hiszek a szeretetben, hiszek az emberségben, hiszek a művészetben, és hiszek – nagyon is – az intelligenciában, a tudományban, a kutatásban, a fejlődésben. Néha hiszek magamban, néha hiszek másban.
Amikor már minden mindegy, belefáradtál… de mégsem nyugszol bele semmibe…
Szaladt. Szaladnia kellett. Az elején csak egy őrült rohanás volt, talán már akkor tudta, hogy semmiért.
…
Már nagyon régen indult. És már nem lehetett megállni. Futott, mint valamikor Forrest Gump, egyszerűen és végtelenül. A semmibe. De ő tudta, hogy értelmetlen minden. De mi mást tehetett volna?
Már fájt mindene. Könnyei csorogtak, és köhögött… a tüdeje is feladta volna, a lábai is, de nem lehetett. Már nem volt megállás. Tudta, hogy nem kellett volna elindulni. És azt is tudta, hogy ha újrakezdhetné, ugyanígy tenne mindent.
Sors ez, de nem megírt, hanem megalkotott. Ő gyártotta magának. Mert nem tehette másképp. Másképp már nem ő lenne. („Lehettem volna valaki más, de a más az valaki más lett.” Nem lehettél volna.)
Futott tovább, keserűen, sírva, de önmagaként. Mert az ember nem mondhat le az egyetlen tulajdonáról: önmagáról. Akkor sem, ha fáj, akkor sem, ha szaladni kell érte. És ha repülni kellett volna, repült volna.
Szaladt. Már nem maradt semmi belőle… csak ő. És ő is csak reménytelen futás a semmibe. De szalad. Céltalanul, fáradtan, könnyesen, ő.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum