2018.10.16. 17:57, encynk
Az a förtelmes első hat hét.
– avagy a gyermekágyról őszintén –
Határozottan állítom, hogy SZÉP volt. Szép volt maga a szülés is, de ezt már egyszer megfogalmaztam. Dióhéjban annyit, hogy a szülés nem fáj. A vajúdás fáj, de azt az anya előbb-utóbb elfelejti. És lehet, hogy annyira szerencsés, hogy csak egy órát kell elfelejtenie, mint nekem.
Utána jön a neheze, mind ezt mondjuk. Igen, ezt mondjuk, és ezt határozottan így is érzem. Így is indultam neki. Nem hiszem, hogy van olyan nő vagy férfi – leendő apa és anya, aki azt képzeli, hogy nem lesz nehéz. De hiszem, hogy aki ilyen csoda mellett dönt, az nem bánja, hogy nehéz lesz.
No de az első hat hétről…
A legnehezebb a kórházban töltött első 3 nap volt, azt hiszem. Bár még olyan kába voltam, mintha egy varázslat hatása alatt állnék. Vágott-varrott gáttal, amikor pisilni is féltem, mert mi lesz a sebbel, és minden pisilés után lemostam (áldott legyen, aki kitalálta, hogy a budi és a zuhanyzó el tud férni másfél négyzetméteren egy ajtó mögött!), kissé legyengülten, fáradtan… folyton az órát bámulva, hogy mikor lesz végre látogatási idő, és mikor fog tudni a gyerek apja is bejönni, legalább egy kis időre, hogy lezuhanyozhassak. Mert büdös vagyok, a fáradtságtól és az állandó izgalmi állapottól (és nem mellesleg a legnagyobb kánikuláktól) folyton izzadok.
A legnehezebbek legnehezebbike az első nap volt. Mikor rémülten tapasztalom, hogy a gyerekemnek nem elég a tej, amit tőlem kap, mikor 40 perc szopizás után a mérlegen még 5 gramm sincs plusszban az előző méréshez képest. Mikor sírva adom a cumisüvegben kevert tápszert a gyereknek, és azon gondolkozom, mi lesz így velünk. Mikor könyörgöm a családomnak, hogy minden természetgyógyászati terméket, ami a tejtermelés fokozását ígéri, vegyenek meg, és hozzák be, de gyorsan…
A következő kettő sem volt könnyű. Tejbelövellés. A melleim, mint egy-egy szikla – kemények, fájnak, tele vannak, csepegnek. Még a szomszéd ágya is az én tejemtől ragad. Még jó, hogy nem szedtem be a tejfokozó táplálékkiegészítőket. Aztán jön a megmentő tejpumpa…
Negyedik napon hazamehetünk, és ez megváltás. És ha végre rendesen leülhetnék, az a legnagyobb áldás lenne. De erre még pár hetet várni kell.
Következik az igazi tanulás, a szerepek gyakorlása. Meg kell tanulni, hogy hogyan fogd meg biztonságosan a gyereket. Jön a kevés alvás, a gyakori éjszakai ébredés, a nappali alvások kihasználása… A sárgaság követése. Az első kiütések. A köldökcsonk leesése. Első fürdetés. Az első hetekben a gyakori széklet mosása. Meg kell tanulni, hogy mi csitítja az én babámat. Hogy hogyan hintáztassam. Hogy hogyan kérjek és fogadjak el segítséget. És akkor jönnek a görcsök. Az üvöltő kis pirosfejű baba, akin órákig csak próbálok segíteni. Meg kell tanulni kompromisszumokat kötni, elvetni a határozott elveket, és az ösztönökre hallgatni. Közben átalakul a szókincsem, és a rotyi, böfi, purci, görcsi, tejci, cici, szopi, böfikendő lesznek a leggyakrabban használt főnevek… Tanulni kell. Erről szól ez a hat hét.
Itt nincs szükség vendégekre, itt háttérből segítő emberekre van szükség: Valakire, aki főz, megteríti az asztalt, bevásárol, aki kiporszívóz, felmos, budit pucol, port törül, mos, tereget, és újra mos és újra tereget. Itt megértésre van szükség. Ölelésre, amikor sírok, megerősítésre, amikor bizonytalan vagyok; egy őrangyalra, aki ölbe veszi a gyereket, és elküld aludni, mikor már majdnem összeesem, de egy perccel sem előbb.
Igen, erről szól az első hat hét.
De arról is, hogy minden nap új okot találok a gyönyörködésre, arról is, hogy először álmában, majd ébren is elmosolyodik a kisbaba. Arról is, hogy egyre jobban megy a szopizás. Arról is, hogy a férjem Apává válik. Arról is, hogy egyszer csak megérzem, anya vagyok. És arról, hogy semmi többre nem vágyok.
Senki sem számított arra, hogy könnyű lesz! Nehéz az első hat hét. De… utána sem lesz könnyebb! És ez így van jól