az egyetlen, amit még mindig annyira határozottan elítélek az az anyaszégyenítés, az anya valamilyen tettének, szokásának határozott elítélése, mert nem értünk egyet vele, nem úgy gondoljuk, mást olvastunk, jobban tudjuk. Hát nem, nem tudjuk jobban.

Mióta anya vagyok, megtanultam elfogadni. Megismertem a toleranciának egy mélyebb, egy újabb dimenzióját. Mielőtt szültem volna, volt bennem egy valamiféle megvetés sokakkal szemben. Azelőtt határozott véleményem volt némely szülő viselkedéséről. Értetlenül, néha kissé csúnyán néztem például az epidurális érzéstelenítést kérő vajúdót, a gyermeke szájába cumit adó anyát, a gyermekét az autóban ölben vivő szülőt, azt aki nem szoptat, azt aki együtt alszik a babával, aki sírni hagy, aki járókába tesz és annyi minden más magatartást.

Kamaszként annyira jól tudtam dolgokat. Tudtam, hogy aki nem ír házit, az tudatosan vállalja, hogy nincs meg a házija. Tudtam, hogy aki nem figyel órán, annak nehezebb lesz tanulni. Tudtam, hogy aki nem indul el időben, az vállalja, hogy késik. Tudtam, hogy aki nem ír helyesen, azzal nem érdemes szóba állni. Tudtam, hogy mindenkit saját döntései alapján meg (és el-) lehet ítélni. Persze akkor is tudtam, hogy vannak akaratunkon kívüli események, és azokért tudtam elnéző lenni, de még nem nagyon ismertem a megértés fogalmát. Az akkori mesterem azt írta nekem „Nagy elfogadást kívánok még a lelkedbe, elnézést az emberekkel szemben!”

Ezen azóta is dolgozom. Nem tudtam, hogy a gyermekem születése fog hozni ebbe egy hatalmas löketet.

Igen, mióta megszületett a kislányom, azóta tudom, hogy nem tudok tökéletes lenni. Azóta tudom, hogy egy anya sem tökéletes. Azóta nem ítélek el annyi embert, annyi magatartást, annyi helyzetet, annyi döntést. Azóta az egyetlen, amit még mindig annyira határozottan elítélek az az anyaszégyenítés, az anya valamilyen tettének, szokásának határozott elítélése, mert nem értünk egyet vele, nem úgy gondoljuk, mást olvastunk, jobban tudjuk. Hát nem, nem tudjuk jobban. De igazából ezt sem ítélem már el annyira határozottan. Az a határozott ítélkezős én valahol ott van a tinédzser naplómban, az ellenőrző könyvecskémben, a matekfüzeteim mélyén… Én meg itt vagyok a gyermekem tekintetében, nyűgölésében, fájdalmas sírásában, és önfeledt nevetésében. Cumival vagy anélkül. Autós ülésben vagy hordozóban.

Ma kijöttem a templomból amint felvettem az úrvacsorát, nem várva meg a záróéneket, az áldást, az istentisztelet végét. Persze, nem én voltam az egyetlen, de eddig mindig megvetéssel néztem azokat, akik még az ünnepen sem tudnak még 10-15 percre megállni, lelassulni, magukba fordulni, közösségben lenni, figyelni a lelkükre, és miért ne, az istenre. Ma én sem tudtam. Ma engem várt itthon az 5 nap híján 9 hónapos gyermek, aki még mióta szülés után találkozott velem, nem volt ilyen hosszú időre távol tőlem. Ma nekem ki kellett jönni. És lehet, hogy volt néhány kamasz (vagy nem kamasz), aki olyan nagyon jól tudja a világot, aki ma engem nézett megvetéssel.

Ahogyan biztosan vannak még emberek körülöttem, akik megvetéssel néznek, amikor meglátják a gyermekem szájában a cumit, amikor megtudják, hogy a 9 hónapos gyermekkel együtt alszom, akik látják, hogy beülök a taxiba a gyerekkel a hordozóban… És ezzel nincs semmi baj, ez így van jól. Majd egyszer talán az ő életükbe is megérkezik egy tanító, aki ledönti az oly erős betonból épített elveket, aki megérteti, hogy a rossz nem létezik, aki megtanít megérteni, elfogadni, megmutatja a tolerancia egy másik, sokkal mélyebb dimenzióját. Mert ő a tökéletlenségeiddel együtt téged szeret a világon a legjobban. És megtanít magadat a helytelennek tűnő döntéseiddel együtt is szeretni. Az enyémbe megérkezett.

Nekem ma ez a feltámadás.